2013. február 10., vasárnap

Sortűz a temetőben – 1919. május 4.

Emlékmű a szolnoki temetőben
Fotó: Kósa Károly, 2005.05.03.

»A MÁV műhelyből, a „Jóléti boltból” igyekeztem éppen hazafelé egy kevés hússal. A gyári szükségmészárszéket hívtuk Jólétinek. A legrövidebb út a régi temetőn keresztül vezetett. Csakhogy ott elakadtam. Hatalmas tömeg hullámzott a temető melletti úton. Tán ezer ember, tán még több is. Nagyon nehezen tudott köztük még egy magamfajta vékony gyerek is átfurakodni. De én csak mentem és könyököltem, vagy a térdemmel feszítettem rést az előttem állók között, ha másképp nem ment. Végül átjutottam a tömegen, át az első soron is. Le akartam futni a temetőárokba, azon keresztül fel a temetőbe. Valaki rám kiabált, hogy álljak meg. Meg is fogott egy erős kéz, és húzott visszafelé.
Valahol nem messze szétnyílt a tömeg. Katonák nyomták félre puskatussal az embereket. A nyíláshoz szekér állt, arról emberek szálltak le. Némelyiknek véres volt az arca, a nyaka. Bőrkabátosok [Szamuely Tibor különítményesei] vezették le őket az árokba. Ott sorba álltak, összesen tizennégyen. Én még mindig nem tudtam, mi lesz itt. Aztán amikor egymás után kötötték be a szemüket, megértettem. Ezeket az embereket agyon akarják lőni. Volt ott egy katonatiszt, az nem engedte bekötni a szemét. És ott volt köztük Österreicher bácsi is, akinek szeszgyára volt Szolnokon, akit szerettek a népek, és akinek az egyik fia, Pista, felettem járt, a kisebbik meg alattam. Mind a kettőt jól ismertem.
Olykor meghívtak egy csomó gyereket a szeszgyárba. Österreicher bácsi elmagyarázta az erjedés titokzatos folyamatát, és utána kávét meg finom süteményt kaptunk.
Megkérdeztem valakitől, mi a bűnük a halálraítélteknek: „Az elvonuló vöröskatonákra lőttek.” Tudtam, hogy ez nem lehet igaz: Österreicher bácsiról apám is mindig tisztelettel beszélt. Ez az ember nem lőtt senkire. Tizenegy éves voltam. Elfordultam, mikor a bőrkabátosoknak sortüzet vezényeltek. De aztán látnom kellett, hogy a tizennégy kivégzett mind ott feküdt a gazban, a saját vérében. Mocskosak voltak, vér és por keveredett az arcukon. Egyikük nem halt meg. Egy katona lement hozzá az árokba, és pisztollyal agyonlőtte. Zokogni kezdtem, összeestem.
A szolnoki közkórházban ébredtem fel. Minden forgott körülöttem. Forgott a mennyezet, a szoba, az éjjeliszekrény. Csak anyám ült mozdulatlanul az ágyam szélén.
Hallottam, hogy néhány nap múlva még öt embert végeztek ki ugyanott, ugyanígy.«
Részlet Pap István Hol a hazám? című könyvéből

Az 1919-ben 11 éves Pap István Ösztreicher Nándor esetében valószínűleg téved. Más források szerint a szesznagykereskedőt a saját lakásában, a családja szeme láttára verték agyon a vörösök a hozzájuk csatlakozott helybéli martalócok közreműködésével
Lásd még Kósa Károly Fehér kövek. A kommün fehér áldozatai című írását!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése