2013. november 20., szerda

A Hungária műmalom (3. – a malom égése)

Fénykép a Szolnoki Tükör című lapból
A „Hungária” műmalom égése
A Szent István napi ünnepi csendben déli egy órakor villámsebes vészhír járta be a várost: „Ég a Hungária!”
A hírt az első napokban kétkedéssel fogadta mindenki, de csakhamar beigazolódott, hogy az való, Szolnok legnagyobb ipartelepe lángokban áll. Az emberek ijedten ugráltak fel ebédjük mellől, s pillanat alatt száz és százan rohantak a műmalom felé, ahol ekkor már az ötödik és hatodik emelet ablakaiból a tűzláng magasan felcsapott.
   A tűz keletkezése
A tűz az ötödik vagy hatodik emeleten, az úgynevezett „koptatóban” támadt eddig ismeretlen okból. A malomban foglalatoskodó munkások vették először észre, akik azonnal megadták a gyári vészjelt, továbbá nyomban jelentést tettek róla Kubies Gusztáv igazgatónak és Jachimiák Béla főmolnárnak, akik Hevesi Zsigmonddal együtt fel akartak menni a koptatóba, hogy amit lehet, megmentsenek és a tűz továbbterjedését lehetőleg megakadályozzák. Úgy a Hungária 40 tagból álló tűzőrsége, mint a városi tűzoltóság teljes készenléttel azonnal hozzáfogott az oltási munkálatokhoz.
   Az első áldozat
Jachimiák főmolnár halált megvető bátorsággal rohant fel az ötödik emeletre, meg akarta nyitni a vízcsapot, mert azt remélte, hogy a kitóduló víz el fogja oltani a tüzet. A szerencsétlen azonban nem tudott a vízcsapig eljutni, a nagy füstben és hőségben ájultan összerogyott s borzalmasan összeégett. Mindez alig pár pillanat alatt történt.
   Rémhírek
A főmolnár halálának híre a közösségben nagy riadalmat keltett. Azt beszélték, hogy még 25–30 munkás van fent a malomban, akiknek nem sikerült lejönni. Fokozta a rémületet még az is, hogy újabb halálesetről hoztak hírt. Párkány András és Ondok József malommunkások, akik szintén a koptatóba igyekeztek a mentési munkálatokhoz, de ott borzalmasan összeégtek. Az igazgató és a főgépész a halálos veszedelemtől szerencsésen megmenekültek. Valótlannak bizonyult az a hír is, hogy a malomban munkások tartózkodnak, akik nem tudnak menekülni.
   A tűz továbbterjedése
Eddig a malomnak csak a koptató felőli része – mely a malomtól tűzfallal van elválasztva – égett, de a tűz, mely eddig lappangott, egy pillanat alatt végigfutott az egész malomépületen, és hatalmas lángokkal borította el azt. Az emberek riadtan rebbentek szét, mert akkor már a malom mind a négy oldalán rémes lángolással égett és egyszerre 250 ablakból nyúltak a lángnyelvek, óriási hőséget idézve elő. Mindenfelől ablakcsörömpölés, ropogás, pattanás és puffogás hallatszott. A malomépületre több vizet nem is pazaroltak, mindenki a melléképületek megmentésére gondolt.
   Ég a lisztraktár
Csak az elmúlt évben emelt a Hungária egy remek és modern lisztraktárt, amely a malomépülettől balra feküdt. A szél ebbe az irányba vitte a tüzet, s a tűzoltóság ennek a megmentésére fektette a fősúlyt, nemcsak azért, mert itt volt felhalmozva 30 000 mmázsa liszt, hanem azért is, mert előre látható volt, ha ez meggyullad, az egész városrész le fog égni. A lisztraktár hosszú ideig ellenállt a tűznek, de fél három órakor láthatóvá lett az első lángoszlop.
   Menteni, amit lehet
Óriási pánik keletkezett erre. Az emberek fejvesztetten rohantak széjjel, mindenki igyekezett menteni, amit lehet. A magyar államvasutaknak több mint száz vagonja volt a Hungária udvarán. A vasút küldte embereit ezeket összeszedni, ami sikerült is, mert a vagonokat a vágányon lovakkal elvontatták. Ezek tehát meg voltak mentve. A Hungária tisztilakásából a bútorokat jószívű emberek egyre-másra segítettek kihordani. Ezek elszállítása a nagy tolongásban valósággal életveszedelemmel járt. Többen a mozgó vagonok alatt bujkálva menekültek kis holmijaikkal.
A Hungária irodájából is kihordták a tisztviselők az összes értékeket és üzleti könyveket, s a közeli telepeken helyezték biztonságba.
Az emberek arcáról nagy kétségbeesés és bánat volt leolvasható. Sokan, asszonyok és gyermekek futkostak a telep udvarán, s zokogva keresték hozzátartozóikat. Természetes, hogy az óriási tömegben nem találták.

   Újabb veszedelem
Ami előre látható volt, az be is következett. Amikor a lisztraktár nagy robbanással égni kezdett, s az emberek futva menekültek a raktár közeléből, a katonaság a Vágóhíd utcát kordonnal elzárta, mert lángokban égett a téglaház is. A malom és a lisztraktár hatalmas lángnyelvei ugyanis a Vágóhíd utca házait nyaldosták, s nehány ház azonnal lángba borult. A legborzalmasabb jelenetek itt folytak le. [...]
   Ég a gépház és a búzaraktár
A búzaraktár a malomépülettől jobbra fekszik. Mindenki azt hitte, meg lehet menteni. Sajnos azonban a tűz ezt sem kímélte meg, mert a lisztraktár égése közben felhangzott az újabb rémhír: ég a búzaraktár! Ugyanis a malomépületet és a búzaraktárt a föld alatt összekötő tágas folyosón a tűz tovább terjedt a búza magtár felé, és alulról borította azt lángba. Ezzel egyidejűleg kezdett égni a gépház teteje is. Itt megjegyezzük, hogy a gépházban levő négy hatalmas kazánból a gőzt azonnal kibocsájtották, nehogy robbanás történjen. Amikor a búza magtár elkezdett égni, a malomépületben már csillapult a tűz, a lisztraktár azonban hatalmasan lángolt. A tűz elérte a tetőpontját. Egyszerre lángolt a malomépület és a gépház, a lisztraktár, a búza magtár és a téglaház nevű városrészben mintegy 25–30ház. Az emberek imádkoztak.
   Újabb mentési kísérletek
Ekkor már arról volt szó, hogy a tűz továbbterjedését nem lehet megakadályozni. A lisztraktár előtt van egy emeletes lakás a tisztviselők részére. Ennek a megmentése nagy érdekkel volt összekötve, mert ha ez leég, a tűznek szabad útja van a város felé eső házakra. Négy bátor tűzoltó élete kockáztatásával kúszott fel a tisztilak tetejére, kitéve magát annak a veszedelemnek, hogy minden percben elalélva vagy összeégve gurul le a tetőzetről. Egy gyenge vízsugárral kísérlették meg a lisztraktár tüzét lokalizálni. A lángok rémesen csapkodtak el a bátor emberek feje felett, de ők dolgoztak rendületlenül. — Nem tudni, hogy a véletlen szerencse vagy az ő munkájuk eredménye-e, hogy a tiszti lak nem hamvadt el, bár minden oldalról belekapott a tűz.
A gabona magtár megmentéséről szó sem lehetett. Ez is hihetetlen gyorsan pusztult el, valamint az istálló is.
A 14 év óta fennálló és a modern építészet minden eszközével felruházott műmalom, amely az ország vidéki gőzmalmai között második helyet foglal el — mert nagyobb csak Szegeden van —, három óra alatt teljesen a lángok martaléka lett. Hogy az olvasó hozzávetőleges képet alkothasson a malom üzemképességéről, megjegyezzük, hogy a Hungária naponként 2000 métermázsa lisztet állított elő, s mintegy 500 munkást állandóan foglalkoztatott. Ezek most természetesen kenyérkereset nélkül maradtak, és legnagyobb része hajléktalanul is. Irtóztató állapot az, hogy nemcsak a betevő falat esett ki a munkások szájából, de fejüket sincs hová lehajtani. [...]
   Az áldozatok
Mint már fentebb említettük, a gyilkos tűzvésznek három emberélet esett áldozatul: Jachimiák Béla főmolnár, Bárkány András és Ondok József malommunkások, akiket súlyos égési sebekkel kivittek azonnal a megyei kórházba. A borzalmasan összeégett embereken már nem lehetett segíteni. Minden testrészük összeégett. A főmolnárnak a szemei teljesen kiégtek. Könyörgött és esdekelt a kórházban: »Az Isten áldja meg Önöket, lőjenek főbe, hogy legalább megrövidüljenek irtóztató kínjaim!«
Majd önkívületi állapotba esett, és este 8-9 órakor másik két szerencsétlen társával együtt meghalt. Tudósítónk hétfőn délben nézte meg a kórház hullaházában a szerencsétlen emberek borzalmasan összeégett hulláit. Ugyanezen délután boncolták fel őket a kir. ügyészség rendelete folytán.
   Sérülések
Számtalan kisebb-nagyobb sérülés történt. A következő sérültek vettek igénybe a kórházban orvosi segélyt: Tranner Ede a mutatóujját roncsolta szét, Kárász Ignác tűzoltónak mindkét szemébe parázs hullott, Kovács István tűzoltó jobb lábán sérült meg, s a kórházban ápolják. — Nagy Sándor tűzoltó a lábán szenvedett szúrást, Simon József tűzoltó szintén a lábán sérült meg, egy ismeretlen úr a kezén szenvedett súlyos égési sebet. Ezen kívül számtalan apróbb sérülés történt.
   A kár összege
Tekintettel arra, hogy a Hungária gépházában lévő hatalmas gépeket a tűz nem rongálta meg annyira, hogy azok használhatatlanná váltak volna, a Hungária műmalom kára az igazgató értékelése szerint kétmillió koronára tehető. Az összes épületek és berendezések az Első Magyar Általános Biztosító Intézetnél tűzkár ellen biztosítva voltak, s így a Hungária kára megtérül. — De hogy be voltak-e biztosítva és megtérül-e annak a szegény 52 embernek a szintén mintegy 50–60 ezer korona kára, azt jelenleg még nem lehet tudni. Annyi megállapítható, hogy sok ház nem volt biztosítva. [...]
Ilyen nagy tűzvész még nem volt Szolnokon soha. A tűz a malomtelepen még folyton tart, és hihetőleg csak nehány hét múlva fog minden teljesen elhamvadni.
De nemcsak Szolnokon, hanem az egész megyében is nagy riadalmat keltett a pusztító tűz híre. A telephonon egyre-másra kérdezősködtek a megye minden részéből. Nagyon sokan személyesen jöttek el Szolnokra. Több érdekelt Budapestről még vasárnap délután ideutazott.
A nagyarányú veszedelemnél a rendet alig lehetett fenntartani. Szerencsére azonban az óriási tolongásban baja senkinek nem történt. A rend fenntartására teljes számban vonult ki a csendőrség, rendőrség és néhány szál katona, mert a mi katonáink Budapesten voltak gyakorlaton, és csak távirati intézkedésre jöttek haza éjjel különvonaton. A rend fenntartására kivonult legénység fárasztó és odaadó munkájáért teljes elismeréssel kell adóznunk, mert csak ezeknek köszönhető, hogy a nagy emberáradatban szerencsétlenség nem történt.
De elismeréssel kell adóznunk első sorban Kludik Gyula polgármesternek, aki mint rendesen, ezúttal is megjelent a veszedelem színhelyén, és megtett minden lehető intézkedést az élet- és vagyonbiztonság érdekében, továbbá Kesik Ödön rendőrkapitánynak, a csendőrség és katonaság vezetőségének, Réti Béla tűzoltó főparancsnoknak, aki fáradtságot nem ismerve vett részt a mentési munkálatokban, a városi tűzoltóságnak bátor magatartásáért, a Hungária tűzőrségének és mindazoknak, akik a rettenetes tűz oltásában részt vettek.
Hiányos lenne tudósításunk, ha meg nem emlékeznénk arról, hogy a személybiztonság megvédésére úgy a polgármester, mint a rendőrkapitány és a tűzoltó főparancsnok — akik a tűz keletkezésétől egész hétfő reggelig a helyszínen tartózkodtak — megtettek minden intézkedést. Kordonnal záratta el a polgármester a Vágóhíd utcának a lisztraktár közelébe eső részét. S ez az elővigyázat alaposnak is mutatkozott, mert hétfőn reggel 7 órakor a lisztraktár Vágóhíd utcai oldala nagy robajjal dőlt le. [...]

Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok, 1905. aug. 24.
(a kimaradt részletek egy következő bejegyzésben következnek)

A leégett Hungária malom. Képeslap részlete.

2013. szeptember 10., kedd

A Hungária műmalom (2.)

A szervezésről, tervezésről és az építésről gyakran tudósított a helyi sajtó. (Lásd A Hungária műmalom /1./ című bejegyzést!) A malom ­„munkába állása” utáni dolgos hétköznapokról azonban sokkal kevesebbet tudunk.

A Hungária műmalom épületei Szolnok város 1903. évi házszámozási térképén (J-Nk-Sz. Megyei Levéltár).
A következő tizenhárom évről főként a közgyűlési beszámolók révén szerezhetünk ismereteket. 1904-ben például így tudósít a helyi lap: „a városunkban pár év előtt létesült Hungária gőzmalom r.-társaság nagy ipar vállalat részvényesei … a gőzmalom e célra berendezett igazgatósági hivatalos helyiségében tartották meg második közgyűlésüket. E közgyűlésnek leginkább azért tulajdonítunk nagy fontosságot, mivel a részvénytársulat igazgatósága az üzem megkezdésétől számított 5 negyed évről (1892. október havától 1893. év december 31-ig) e közgyűlésen mutatta be az első üzleti év eredményét, s ezzel beigazolta a vállalat életképességét; a szép eredménnyel megkezdett üzlet jövőjének biztos zálogául szolgál — ily szakavatott vezetés mellett — e vállalat fokozatos fejlődése és felvirágzása.”
Közben 1896-ban felépítettek egy-egy több lakásos, egyemeletes épületet a tisztviselők, illetve a munkások számára, majd 1904–1905-ben élelemtárat, darálót, sütödét, kultúrházat és újabb munkáslakásokat létesítettek.
„A benne őrölt liszt olyan minőségű volt, hogy azzal a malom az 1900. évi Párizsi Világkiállításon Grand Prix-t nyert” — olvashatjuk Kaposvári Gyula több írásában.
Az 1905. évi rendes közgyűlésen „a felolvasott zárszámadások ismét tanúságot tettek arról, hogy vármegyénknek ez a kiváló és közgazdasági szempontból is oly fontos tényezőt képező intézménye tradícióihoz képest ez évben is eddigi jó hírnevéhez méltóan zárta be a múlt évi mérleget.”

Hungaria Gőzmalom Részvény-Társaság Szolnok. 
Zár-Számadás az 1899. évi január 1-től - december 31-ig 
terjedő hetedik üzletévről. Bp. 1900. (forrás: antikkonyv.hu)

2013. július 30., kedd

A Hungária műmalom (1.)

Képeslap részlete. Kiadja Fuchs Lipót és fia, Szolnok, 1899.
Egy nagy, korszerű műmalom (hengermalom) építésének szükségességét már az 1880-as években felvetette a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Gazdasági Egylet. A megvalósulásra azonban az 1890-es évek elejéig kellett várni. Ujfalussy Sándor főispán 1890 februárjában értekezletre hívta össze Budapestre azokat a megyei nagybirtokosokat, akikről feltételezhető volt, hogy érdekükben áll a malom létesítése. A résztvevők azonnal meg is alakították a végrehajtó bizottságot.
1891 májusában tartották meg az alapítói értekezletet. Augusztusban megtörtént a szolnoki „Hungária” gőzmalom részvénytársaság alakuló közgyűlése, majd az rt. nyilvános árverésen megvásárolta az államkincstártól a „nagy portus” nevű telket. [Ezt ma a nemrég megszűnt papírgyár helyeként tartjuk számon.] Szeptemberben kiírták a pályázatot a gőzmalom és a hozzátartozó épületek kivitelezésére. Ezt Pucher József budapesti építőmester (megyeházunk építője) nyerte meg, s már októberben elkezdődtek a munkálatok: „az építés körül … 50 kőmíves, s közel 200 férfi és nő foglalkozik”. 1892 májusában tartották az építkezés „bokréta ünnepélyét”.
A feltehetően 1892 októberében (és nem a helytörténeti irodalomban olvasható 1891. évben) történt indulásról a helyi lap tudósított:
A Hungária műmalom a teherpályaudvar közelében csendesen, zajtalanul kezdte meg működését a közelebbi napokban, s különösen az új városon lakók közül igen sok családnak nyújt biztos kenyérkeresetet. A monumentális, 6 emelettel ellátott épület körül nappal igen mozgalmas élet van, s a telephez berendezett vasúton naponként 17-20 vasúti kocsiból álló terményt szállítanak a felvivő gépezethez, mely azután éjjel-nappal munkát ad a bent hangyaszorgalommal dolgozóknak. Esténként a minden ablaknál kigyúló a lámpák – melyek a távolban mint egy-egy csillag tündökölnek – az udvaron elhelyezett két villanyfénnyel együtt nappali világosságban, impozáns látványként tüntetik fel az épületet. A gépezet moraja árulja el, hogy odabent munkás élet van. A vasúti kocsik naponként szállítmányokkal érkeznek a nagy kereskedelmi telephez, ezenkívül a Tiszán 3 hajó áll gabonával megrakva. Szóval a műmalom most már minden tekintetben megindította forgalmát…” 
Az ép Hungária malom. Képeslap részlete. Kiadó Wachs Pál. Forrás bedo.hu

2013. június 30., vasárnap

A szolnoki fatelep

Szolnok Megyei Néplap, 1985. nov. 19.

»A Fűrész- Lemez és Hordóipari Vállalat szolnoki üzeme évente mintegy 60 ezer köbméter fenyőfát dolgoz fel, amely nagyrészt szovjet eredetű. Elsődleges ipari termelést folytatnak, fűrészárut, gerendákat, deszkákat, léceket állítanak elő további felhasználásra, de újabban az építőipar részére vasalt állványpadlókat is gyártanak. A minőségi fűrészáruk előállítása során keletkezett hulladékból faaprítékot készítenek, amelyet a forgácslap gyártásban lehet hasznosítani. A napi 2–300 mázsa aprítékot a mohácsi farostlemezgyárba szállítják, de augusztustól már tőkés piacon értékesítik. Szolnokról mintegy 45 vagon apríték utazik az idén Ausztriába.«
Szolnok Megyei Néplap, 1985. nov. 19.

A fatelep helye 2006-ban — Fotó: Szokoly Krisztián
A fatelep helye 2011-ben — maps.google.hu

2013. április 3., szerda

A Modla-család és a "felszabadítók"


»Nehéz visszaemlékezni azokra az időkre, mert azóta sok-sok év eltelt, ha nem tévedek, közel hatvan esztendő...
A mi tanyánk az Abonyi út elágazásánál volt, ahol későbben a fehérjefeldolgozó üzem volt. Természetesen mi onnan elmenekültünk, mikor először betörtek az oroszok, otthagytunk mindent...
Édesapám katona volt akkor, Anyám nagyon jó asszony volt, de ugyanakkor nagyon gyenge is... én akkor 16-17 éves voltam, hát nagyon gyerek fővel menekültünk el, nyitva hagytuk a lakást, otthagytuk a jószágokat, a hízókat, a sertéseket, a baromfit prédára, és mi próbáltuk menteni az életünket.
Elmentünk a piroskai állomáshoz. Ott két nagybátyám lakott, és mi ott húzódtunk meg, és naponta jártunk onnan haza, az ott maradt jószágokat megetetni, sőt beszéltünk olyan katonákkal, akik mondták, hogy legyünk nyugodtan, ők adnak vizet a jószágoknak, tehát nem fognak szomjazni, nem fognak éhezni.«



»Ez hát így telt el egy hónapig, amikor... nem tudom pontosan, november elsején, másodikán vagy október 30-án, egy este a német katona bezörgetett, hogy ők már mennek, itt hagyják a frontot, jönnek az oroszok... hát mi aludtunk tovább a lakásban...
Valójában másnap meg is érkeztek az oroszok, hatalmas tömeggel. Ősz volt, volt olyan orosz katona, aki mezítláb volt, mert amikor a hurrát elszólták, akkor menni kellett neki. Igencsak mindenkinek a lábáról lehúzták a cipőt, és azt magukhoz vették, tehát amit csak lehetett, azt mindent magukénak tulajdonítottak, és mint később megtudtuk, ez őnekik ki is volt adva parancsba, hogy amit elfoglalnak, az minden az övéké...
Na, hamarosan rájöttünk arra, hogy az úgynevezett burzsujokat gyűlölik az orosz katonák. Mi kisgazdák voltunk, 30-40-50 hold földön, ami olyan 10-20 hektár föld, gazdálkodtunk, de hát mi emberhez méltóan, kétszobás, konyhás lakásban laktunk. Ez az oroszok szemében burzsuj volt, ezért mi leköltöztünk az istállóba, és ott laktunk akár húszan is.
Tehát az istállóban aludtunk, mondván, hogy mi robotnyikok vagyunk mert már ezt is megtanultuk , és a burzsuj az elmenekült, az valahol Pesten van, nem tudjuk...
Az oroszok bevonulása után két nappal feküdtünk az istállóban, egy kis petróleumlámpa világított, csak éppen annyit, hogy egymásnak ne menjünk...
Egyszer nagyon dörömböltek az oroszok és... kinyitottuk az ajtót, mert be kellett engedni őket... és hamarosan mondták, hogy kartoska, robotnyik, kartoska, robotnyik... ezt hajtották... és az ott található nőket elvitték a lakásba...
Köztük volt a nővérem is, aki akkor 18 éves volt... jól fejlett, derék, erős testalkatú kislány volt...
És hát menni kellett, mert hatan-nyolcan-tizen voltak... őnekik fegyverük volt, nekünk semmi se... mindent el kellett szívlelni...
Alig telt el egy pár perc... puskalövést hallottunk...
A nagynéném visszajött, és mondta, hogy ott lőttek... és valószínűleg Margitkát ő az én nővérem volt meglőtték...
Hát... mozdulni nem mertünk...
Szegény nővérem egész éjszaka vérbe fagyva ott feküdt... minden orvosi ellátás nélkül...
Reggel nagybátyám bement az épületbe... azt mondta, hogy Margitka még él... A szomszédból kértünk ökröket... és azzal behoztuk a kórházba...
Én voltam ott, édesanyám... meg a nővérem...
Nagy örömömre látom, hogy még van orvos is a kórházban... és amikor odamegyek hozzá, és el akartam mondani, hogy mi van... akkor látom, hogy volt osztálytársam van ott orvosi ruhában... mondja, hogy így próbál ő megmenekülni az oroszok támadása ellen, hogy orvosnak öltözött át...
Mindjárt intézkedett, hogy kórterembe kerüljön Margitka... megvizsgálták, kapott erősítőt, és... hát ott hagytuk, haza kellett jönni...
Mikor jöttünk hazafelé a szekérrel, kettő vagy három orosz megtámadott bennünket, illetve édesanyámat... és elhúzta 30-40 méterre...
Meg akarták erőszakolni... nem tudom erre nem emlékszem hogy megtörtént-e az eset vagy nem... csak azt tudom, hogy a másik orosz katona mondta... hogy: Lődd agyon, és hagyd ott a fenébe!
Szóval ilyen nagyon olcsó volt az ember élete...«

Modla Ferenc 2005-ben mikrofonba mondott 
elbeszéléséből lejegyezte Kósa Károly


Képek a Modla család gyűjteményéből.

2013. február 10., vasárnap

Sortűz a temetőben – 1919. május 4.

Emlékmű a szolnoki temetőben
Fotó: Kósa Károly, 2005.05.03.

»A MÁV műhelyből, a „Jóléti boltból” igyekeztem éppen hazafelé egy kevés hússal. A gyári szükségmészárszéket hívtuk Jólétinek. A legrövidebb út a régi temetőn keresztül vezetett. Csakhogy ott elakadtam. Hatalmas tömeg hullámzott a temető melletti úton. Tán ezer ember, tán még több is. Nagyon nehezen tudott köztük még egy magamfajta vékony gyerek is átfurakodni. De én csak mentem és könyököltem, vagy a térdemmel feszítettem rést az előttem állók között, ha másképp nem ment. Végül átjutottam a tömegen, át az első soron is. Le akartam futni a temetőárokba, azon keresztül fel a temetőbe. Valaki rám kiabált, hogy álljak meg. Meg is fogott egy erős kéz, és húzott visszafelé.
Valahol nem messze szétnyílt a tömeg. Katonák nyomták félre puskatussal az embereket. A nyíláshoz szekér állt, arról emberek szálltak le. Némelyiknek véres volt az arca, a nyaka. Bőrkabátosok [Szamuely Tibor különítményesei] vezették le őket az árokba. Ott sorba álltak, összesen tizennégyen. Én még mindig nem tudtam, mi lesz itt. Aztán amikor egymás után kötötték be a szemüket, megértettem. Ezeket az embereket agyon akarják lőni. Volt ott egy katonatiszt, az nem engedte bekötni a szemét. És ott volt köztük Österreicher bácsi is, akinek szeszgyára volt Szolnokon, akit szerettek a népek, és akinek az egyik fia, Pista, felettem járt, a kisebbik meg alattam. Mind a kettőt jól ismertem.
Olykor meghívtak egy csomó gyereket a szeszgyárba. Österreicher bácsi elmagyarázta az erjedés titokzatos folyamatát, és utána kávét meg finom süteményt kaptunk.
Megkérdeztem valakitől, mi a bűnük a halálraítélteknek: „Az elvonuló vöröskatonákra lőttek.” Tudtam, hogy ez nem lehet igaz: Österreicher bácsiról apám is mindig tisztelettel beszélt. Ez az ember nem lőtt senkire. Tizenegy éves voltam. Elfordultam, mikor a bőrkabátosoknak sortüzet vezényeltek. De aztán látnom kellett, hogy a tizennégy kivégzett mind ott feküdt a gazban, a saját vérében. Mocskosak voltak, vér és por keveredett az arcukon. Egyikük nem halt meg. Egy katona lement hozzá az árokba, és pisztollyal agyonlőtte. Zokogni kezdtem, összeestem.
A szolnoki közkórházban ébredtem fel. Minden forgott körülöttem. Forgott a mennyezet, a szoba, az éjjeliszekrény. Csak anyám ült mozdulatlanul az ágyam szélén.
Hallottam, hogy néhány nap múlva még öt embert végeztek ki ugyanott, ugyanígy.«
Részlet Pap István Hol a hazám? című könyvéből

Az 1919-ben 11 éves Pap István Ösztreicher Nándor esetében valószínűleg téved. Más források szerint a szesznagykereskedőt a saját lakásában, a családja szeme láttára verték agyon a vörösök a hozzájuk csatlakozott helybéli martalócok közreműködésével
Lásd még Kósa Károly Fehér kövek. A kommün fehér áldozatai című írását!

2013. január 3., csütörtök

ONCSA-házak

Az 1940. évi 23. törvénycikkel hozták létre az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (=ONCsA), „a nagycsaládos falusi nincstelenek támogatására, a születések számának emelésére és gyermekvédelmi célokból alapított állami szociális szervezetet". 1944-ig, az Alap megszüntetéséig kb. 12 000 lakást építettek telepszerűen a rászoruló családoknak. A típustervekhez a tájegységenkénti falusi lakóházak szolgáltak mintául.

ONCSA-ház utcai homlokzata. Vázlatrajz a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár gyűjteményében
Szolnokon a Gyökér utca és a Sashalmi út találkozásánál építettek ONCSA-házakat, s az első épületekbe 1942. június 8-án költözhettek be a kiválasztott családok. A polgármester, dr. Szabó Ferenc egyszerű, közvetlen beszédben adta át az ízléses cseréptetős, nyitott verandás mosolygó fehér, szoba-konyhás házakat az öt családnak. [...] A szívek ünnepéhez 45 csillogó gyermekszempár nyújtotta a legszebb keretet, akik megérték a mese valóra válását.

ONCSA-ház udvari homlokzata. Vázlatrajz a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár gyűjteményében