Sortűz a temetőben – 1919. május 4.

Emlékmű a szolnoki temetőben
Fotó: Kósa Károly, 2005.05.03.

»A MÁV műhelyből, a „Jóléti boltból” igyekeztem éppen hazafelé egy kevés hússal. A gyári szükségmészárszéket hívtuk Jólétinek. A legrövidebb út a régi temetőn keresztül vezetett. Csakhogy ott elakadtam. Hatalmas tömeg hullámzott a temető melletti úton. Tán ezer ember, tán még több is. Nagyon nehezen tudott köztük még egy magamfajta vékony gyerek is átfurakodni. De én csak mentem és könyököltem, vagy a térdemmel feszítettem rést az előttem állók között, ha másképp nem ment. Végül átjutottam a tömegen, át az első soron is. Le akartam futni a temetőárokba, azon keresztül fel a temetőbe. Valaki rám kiabált, hogy álljak meg. Meg is fogott egy erős kéz, és húzott visszafelé.
Valahol nem messze szétnyílt a tömeg. Katonák nyomták félre puskatussal az embereket. A nyíláshoz szekér állt, arról emberek szálltak le. Némelyiknek véres volt az arca, a nyaka. Bőrkabátosok [Szamuely Tibor különítményesei] vezették le őket az árokba. Ott sorba álltak, összesen tizennégyen. Én még mindig nem tudtam, mi lesz itt. Aztán amikor egymás után kötötték be a szemüket, megértettem. Ezeket az embereket agyon akarják lőni. Volt ott egy katonatiszt, az nem engedte bekötni a szemét. És ott volt köztük Österreicher bácsi is, akinek szeszgyára volt Szolnokon, akit szerettek a népek, és akinek az egyik fia, Pista, felettem járt, a kisebbik meg alattam. Mind a kettőt jól ismertem.
Olykor meghívtak egy csomó gyereket a szeszgyárba. Österreicher bácsi elmagyarázta az erjedés titokzatos folyamatát, és utána kávét meg finom süteményt kaptunk.
Megkérdeztem valakitől, mi a bűnük a halálraítélteknek: „Az elvonuló vöröskatonákra lőttek.” Tudtam, hogy ez nem lehet igaz: Österreicher bácsiról apám is mindig tisztelettel beszélt. Ez az ember nem lőtt senkire. Tizenegy éves voltam. Elfordultam, mikor a bőrkabátosoknak sortüzet vezényeltek. De aztán látnom kellett, hogy a tizennégy kivégzett mind ott feküdt a gazban, a saját vérében. Mocskosak voltak, vér és por keveredett az arcukon. Egyikük nem halt meg. Egy katona lement hozzá az árokba, és pisztollyal agyonlőtte. Zokogni kezdtem, összeestem.
A szolnoki közkórházban ébredtem fel. Minden forgott körülöttem. Forgott a mennyezet, a szoba, az éjjeliszekrény. Csak anyám ült mozdulatlanul az ágyam szélén.
Hallottam, hogy néhány nap múlva még öt embert végeztek ki ugyanott, ugyanígy.«

Részlet Pap István Hol a hazám? című könyvéből

Az 1919-ben 11 éves Pap István Ösztreicher Nándor esetében valószínűleg téved. Más források szerint a szesznagykereskedőt a saját lakásában, a családja szeme láttára verték agyon a vörösök a hozzájuk csatlakozott helybéli martalócok közreműködésével. 
Lásd még Kósa Károly Fehér kövek. A kommün fehér áldozatai című írását!

A város legszélső háza — Pap István emlékirata

"Fehérre meszelt, vályogból rakott kis házunk ott kuksolt egy óriási udvaron, a Tószegre, onnan meg tovább Vezsenybe, Várkonyba vezető országút szélén. Ez a házacska volt a város legeslegszélső háza. Innen kijjebb már csak malmok, fűrésztelepek estek, meg a megyei kórház, a cukorgyár, lakóház egy se.
A nagy udvart, amin valamikor fakereskedés volt, két oldaláról két kisebb utca határolta: a Temető meg az Iskola utca. Egy-egy kertajtó és nagykapu volt mindkét oldalon, még a fakereskedő korból, de mi a ház melletti kiskaput használtuk csupán, a nagyot csak kétszer-háromszor egy évben, amikor Gulyás bácsi hozta az évi szenünket a MÁV teherpályaudvarról.
Egy szobánk volt, és egy konyhánk. A szoba elég tágas, benne két ágy, egy asztal négy székkel, egy dívány és az anyánk ágya mellett álló tükör, aminek a szép famunkáját vasas apám csinálta igen régen, lombfűrésszel. Nem emlékszem, hogy láttam volna anyámat a tükörbe nézegetni.
A konyhában csikótűzhely. Asztal, két szék. Összehajtogatva egy vaságy. Mire iskolába mentem, ez az ágy az enyém lett, mert apám nem akarta, hogy zavarjam este későn öcséimet a petróleumlámpa világával. A két kisgyerek a szobában aludt a díványon. A dívány mellé este széket tett apám, hogy a kicsik le ne essenek.
Pincéje is volt az alacsony kis háznak, igaz, használhatatlan, mert tél végén, kora tavasszal csaknem térdig ért benne a víz. Olykor ladikáztunk is a vízen a nagyteknőben, amíg anyánk észre nem vette.
A házhoz tartozott egy fáskamra, ahová a szenet, a fát raktuk be télire. Mellette egy deszkából elég jól megépített »palota«, ahová, azt mondják, a király is gyalog jár. Ebbe télen be-befújta a havat a szél a szellőzőnyíláson keresztül, és az ülőkét ilyenkor le kellett seperni valamivel, hogy rá lehessen ülni. Nem haltunk bele, de ennél a jeges ülőkénél jobb mulatságot is el tudok képzelni..."

A Temető utca és az Iskola utca 1927-ben

Pap István (Bp. 1908. febr. 8. – Windsor, Ontario, Kanada, 1989. febr. 27.) édesapját, Pap Kelemen lakatosmestert 1911-ben helyezték Szolnokra, s itt lakott a család 1922-ig a városszéli házikóban. A Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetben szerzett oklevelet. 1948-ban emigrált. Virágnemesítéssel világhírnévre tett szert. Ő tervezte és ültette pl. a Windsori Egyetem botanikus parkját. Idézetünk a Hol a hazám? című (Bp. 1988.) könyvéből származik.